Top

Elvesztettem a jógámat

nimila_elveszt

Elvesztettem a jógámat

Volt egy olyan illúzióm a jógával kapcsolatban, hogy mindent megold. Mint egy csodaszer: ha valami gond van, jön a varázslat, az ászanák, a légzés, meg a flow, és újra jó lesz minden.
 
Csúnyán megdőlt ez az elképzelésem, elmesélem hogyan és mikor.
 
Tavaly év végén, november-decemberben pont olyan időszak következett az életemben, amikor valahogy minden összejött. Nagy változások, mondom ezt így utólag leegyszerűsítve, de akkor napi szinten csak az volt az élményem, hogy rám szakadnak az újabb és újabb nehézségek, megoldandó feladatok, próbatételek – mindegy is, hogyan nevezem őket. Ahogy ilyenkor lenni szokott, ha külön-külön nézem az eseményeket, egyik sem volt tragikus: költözés, váratlan és komoly kiadások a semmiből, amik mindig nagyon fáljnak, helyzetek, amiket lelkileg le kell zárni, emberek, akiktől el kell szakadni. Közben erősnek maradni, vagy legalább annak látszani, mert a gyerek előtt nem sírunk. (Dehogynem.) Mindez együtt nekem nagyon sok volt. Egyedül éreztem magam ebben a viharban, csak kapkodtam a fejem, mikor mihez nyúljak, hol kétségbeesve, hol a kiborulás szélén, hol nagyon szomorúan azt kérdeztem magamtól: mi jöhet még? Egy ponton feladtam, elfáradtam, hisztiztem, hogy nem igaz, hogy mindez velem, és pont most és pont így, és különben is, az életben nincs igazság.
 
Vágókép.
 
Vannak állandó pontok az életemben (szerencsére): az egyik a jóga. Az ember ilyen nehéz szituációkban elsősorban a biztonságot keresi: kapaszkodókat, támaszt, segítséget, egy helyet, ahol megnyugodhat és továbbléphet. Ezekben a napokban eleinte azzal nyugtattam magam, hogy ha ugyanúgy folytatom majd a gyakorlást, mint eddig, minden oké lesz. A jóga mindenen átsegít.
 
És akkor jött az újabb krach, a totális ledöbbenés: nem akartam jógázni. Napi rutin az életemben, heti 4-5 alkalommal gyakorlok, még ha néha csak minimál gyakorlást is, de folyamatosan csinálom. És most, három év alatt először azt éreztem, hogy nem esik jól. Nem tudok figyelni, zakatol az agyam, fáradt vagyok, fáj mindenem. Kényelmetlen. Akaratgyenge lennék? Hogy nekem, aki pedig imádja a kihívásokat jelentő ászanákat, aki akkor érzi jól magát, ha mozgásban van, az jusson eszembe, hogy nem csinálom? Az utolsó pillanatig abszurdnak tűnt, de ez volt a helyzet.
 
Korábban már kacérkodtam a harmadik sorozat ászanáival, de most a másodikat is félretettem. Visszatértem az egyeshez, de arról is be kellett látnom, hogy nem jó. Elvesztettem a jógámat.
Azt hiszem, bő két hét (de lehet, hogy három) teljesen kimaradt. Ez most így utólag, és talán kívülállók számára nem is annyira vészesen hosszú idő, meg persze nem is a mennyiségen van a hangsúly. Csupán azt szeretném illusztrálni vele, hogy volt egy totális mélypontom ebben is.
 
Mert ha az életemben minden összekuszálódik, ha én nem vagyok a helyemen, akkor miért és hogyan találnám meg a jógát ebben a káoszban, nem igaz? Amikor minden ennyire kibillen, akkor nem lehet tovább a jógához menekülni. Meg kell nyomni a reset gombot és várni. Hagyni, hogy a jó és a rossz is utat találjon magának, és ehhez ebben a helyzetben nekem nem a mozgás kellett, hanem éppen a megállás.
 
Vigyázat, innentől személyes és egy kicsit elvont is, amit írok, de talán mindenki magára tud vonatkoztatni belőle néhány gondolatot.
 
Szóval meg kell állni, hogy utolérd magad. Teljesen le kell állni a pótcselekvésekkel (és ezzel nem degradálom a jógát, de itt valami ilyesmiről volt szó), hogy megfigyeld, mi van benned ezek nélkül.
Hogy megértsd, hogy néha tényleg nincs más segítség, csak az idő. Hogy elfogadd, hogy nem tudsz mindent irányítani és főleg nem tudsz mindent megváltoztatni.
Hogy értsd, hogy attól, hogy te valamit jónak/igaznak látsz, az a másik ember fejében lehet, hogy éppen rossz vagy hamis. Hogy belásd, a kérdéseid nem visznek előbbre, inkább csak összezavarnak.
Hogy megtaláld a totális mélypontot, a sötétet, de ha ezek a szavak most így elsőre ijesztőnek tűnnek, akkor mondhatnám azt is, hogy a csendet.
És ebben a furcsa ürességben ráérezni a türelemre, arra, hogy idővel minden elmúlik (jó is, rossz is), és hogy tényleg minden változik. És elfogadni ezt a változást anélkül, hogy irányítani akarnád.
 
Nos, valami ilyesmi zajlott le abban a pár hétben.
 
Amikor megengedtem magamnak, hogy fájjon, amikor belenéztem abba a torz tükörbe, amibe egyáltalán nem jó belenézni, akkor napról-napra könnyebb lett. Diadalmenetről szó sincs, ez kemény meló.
De valahogy tisztul a kép, és rájöttem, hogy mégiscsak sokat köszönhetek a jógának.
 
Ha mondjuk ez öt évvel ezelőtt történik velem, nyilván a környezetemet hibáztatom mindenért, idegösszeroppanást kapok vagy valami jó kis betegséget kerítek magamnak. Elmenekülök.
 
De így be kellett látnom, hogy én vagyok középen, én vagyok az eredője és én vagyok a végállomása is mindennek. És kizárólag én vagyok a felelős is mindenért.
 
Hogy is van ez a jógában: “találd meg a központodat” “stabilizálj” “nyugodt, mély légzés”…? Ezek csak eszközök, de úgy látszik a jóga akkor is dolgozik egy idő után az emberben, amikor a gyakorlást egy kicsit szünetelteti.
 
Nem lehetünk elég hálásak ezért.
 
Tehát én azt mondom, a jóga nem csodaszer, de segít.
Nem mondom, hogy mindent megold, de azt mondom, csináld.
Nem baj, ha elveszíted néha, de higgy benne, hogy valójában ott van benned.
 
A többi jön magától.
 
 
Szerző: Nimila Ági
Fotó: Nyul Zsuzsa

admin
No Comments

Post a Comment