Top

#RealPeopleOfAshtanga

juli_ujm

#RealPeopleOfAshtanga

Amikor ezt a hasteget megláttam, elöntött a nyugalom, valahogy a megérkezés érzése. Hosszú évek óta ashtangázom, a gyakorlásommal kapcsolatos gondolataim már halálosan untam magam is. Leginkább az volt bizarr, miért lett ez a gyakorlás a napi rutinom része, hiszen józanul és reálisan nézve egyáltalán nem az én kubista testemnek való. Nem vagyok hajlékony, minden centim mögött nagyon sok gyakorlás van és az első sorozatban is vannak nagyon komoly kihívásaim, messze még az, amikor azt gondolom, alakul… Viszonylag későn is találkoztam az irányzattal, nem volt logikus, hogy rabul ejt.
 
Talán azért az ashtanga, mert nagyon hamar ráéreztem, hogy nem az ászanákért csinálom. Igaz, a fizikai korlátaim miatt lassan elért apró sikerek felett érzett öröm hetekre a matracra állított teljes új lelkesedéssel. Az egyetlen ami szerintem maximálisan ashtanga kompatibilissé tesz, hogy én vagyok az a bizarr versenyző, aki imád otthon egyedül gyakorolni… Sosem jelentett gondot, igaz, történelmileg lettem belekényszerítve, (kicsi gyerekkel egyedül otthon, vidéken, stb) de legalább ezáltal rájöttem, nekem ez fekszik és semmi gondom vele.
 
18 éves koromtól járok jógázni,bár voltak évek, amikor nem ez volt a hangsúlyos… Amikor gyerekem lett, tudtam, tanulnom kell, hogy egyedül gyakorolhassak itthon, ne kelljen elmennem, segítséget kérnem, időt spóroljak.
 
Így jelentkeztem nyolc éve az első Mandalás oktatóképzésemre. Dehogy akartam oktatni… csak jól akartam gyakorolni. A lány, aki a képzést tartotta, teljesen elvarázsolt. Tőle hallottam először az astangáról. Hazamentem, google és megkövültem. Ezt kerestem. Precíz, korrekt, szinte mérnökileg behatárolt metódus, ahol tökéletes keretet kap a gyakorlás: ászana, légzés, bandha, dristi.
 
Vidéken ekkor még a jógaélet messze nem volt ennyire színes, otthon kezdtem el “barkácsolni”. Letöltöttem egy videót (Maria Villellanak azóta is mérhetetlenül hálás vagyok) és hosszú hetek teltek el, mire kaptam levegőt a napüdvözletek során, mármint az első után… Aztán Mandalás minitanfik, mentem Pestre, amikor csak tudtam… Mire az állók végéig eljutottam, kb eltelt egy év.
 
Ekkorra tudtam hetente egyszer, hétvégén a lakóhelyemen is vezetett órára járni. Közben új oktatóképzésekre mentem és egyszer csak elkezdtem tanítani.
 
Az ashtangám velem együtt változott. Nem lettem akrobata, de magamra találtam. Kiléptem az összes olyan kötöttségből az életemben, amit már nem tudtam teljes meggyőződéssel csinálni. Újra Mandalás képzések és elkezdtem a saját jógatermem építeni, amikor kiderült, kismama vagyok😊. Valószínű megérezte a kislányom, hogy minden a helyére került az életemben, készen állok rá, most már csak azon kell igyekezzek, hogy az óvodai szülőin majdan, ne a nagyinak nézzenek…😊
 
Végtelen hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam az ashtangát a kilenc hónap alatt. Nagyon sokat segített fizikálisan és mentálisan. Most érkeztem meg az én ashtangámhoz. Ahogy hétről hétre lepattogott rólam az utolsó megfelelési kényszer zománca, a folytonos feszített igyekezetet átvette a megérkezés. Ahogy fogytak az ászanák, amelyeket biztonsággal végezhettem és egyre jobban módosult a maradék, egyre intuitívebben gyakoroltam. Elkezdtem élvezni a gyakorlást! Olyan apró árnyalatok tudatosultak, amelyek a “korlátozottságom” nélkül valószínűleg elsikkadtak volna. Részt tudtam venni egy számomra nagyon fontos négy napos ashtanga workshopon Andrea Lutznál, 31 hetes kismamaként pedig teljesült egy régi vágyam, eljutottam gyakorolni Manju Joishoz. Ezek igazi csodák voltak számomra, most is merítek ezekből az élményekből. A szülésem előtti utolsó két napig ashtangáztam, akkor persze nem tudtam, mennyi van hátra, de az augusztusi 40 fokban éreztem, hogy ma nem…
 
A kislányom érkezése után 5-6 nappal jógáztam először. Muszáj volt, annyira fájt a hátam. Gerincjóga, óvatosan, csak átmozgattam magam. A kezdeti hetekről az az emlékem, hogy a gyerek a kanapéhoz szögezett, vagy szopizott, vagy rajtam aludt, ha egyiket sem, akkor brutális módon üvöltött, hamar rajta is ragadt itthon az ismert koreai diktátor neve… Úgyhogy villámgyorsan visszatértem az ashtangához. Az érzésre vágytam (akár helyes, akár nem- de ez volt az igazság), amikor a matracra lépek, az ujjayival leteszek mindent, ami a hétköznapi dara. Persze, jelen pillanat a hétköznapokban, meg ezoizé, de számomra a jelenlét a matracon jön össze általában. Valahogy átmos a gyakorlás.
 
Ami most van az az eddigi legradikálisabb jógás tapasztalásom. A testem figyelni, ahogy emlékezik. Drámai volt az első napüdvözletem. Nem tudtam ugrani, berogyott chaturanga, légszomj… Minimál gyakorlást terveztem. Az uthplutinál egy centire sem emelkedtem el. Brutális érzés volt. Az esélytelenek csendes nyugalmával kezdtem újra milliomodszorra. Nagyon érdekes az egész, nem az elvárásoknak megfelelően működik.😊 5 nap múlva öt hónapos a kislányom. Ma tudtam először a kezem közé ugrani, ma sikerült először újra a lótusz. A szülés után a jobb csípőm nem tette lehetővé, míg a bal oldalam teljesen flexibilis…
 
Az úton vagyok. Köszönöm ashtanga, hogy segítesz megérteni magam, változni és elfogadni. Végtelen hálás vagyok minden csodálatos tanáromnak az utamon.
 
Szerző: Egervölgyi Júlia

Németh Gergő

Meggyőződésem, hogy a jóga az egyik legjobb dolog, amit tehetünk magunkért és másokért!

No Comments

Post a Comment